Áldás békesség!

Mai levelünk tartalmából:

1. bevezető -szürrealista álom a zsinatról
2. egy megdöbbentő internetes hír új református egyház alapításáról
3. a 2003.12.26. református félóra anyaga (Andorka Eszterre emlékezik Varga Gyöngyi, dr. Kálmán Attila, dr. Nagy István a Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolára invitál, Cseri Kálmán : Kain és Ábel történetéről)
4. Filmkritika: " Ámen?"

Az elmúlt csütörtökön, a zsinati ülés előtt megdöbbentő álmom volt. A zsinati üléssel álmodtam. Szürrealista álom volt. Egy húsvéti orthodox liturgia volt a zsinati ülés. Kint ültünk az előtérben és vártuk a nagy bemenetet. De nagyon kedélyesen beszélgettünk, voltak anyukák, gyerekek, egy babakocsi is, egy ember állt bent a pulpituson, az beszélt. Az ajtóban ült Szabó István új püspökünk, mintegy a kinti és benti események között.

Arra emlékszem még, hogy többen együtt vittük le a lépcső a babakocsit.

Ehhez képest érdekes volt a másnapi valóság. Egészen más zene, valami jó hangú katonakórushoz hasonlítható muzsika fogadott. Mindenki torka szakadtából fújta. Azután felállt Kovács Bálint bácsi a pulpitusra és elkezdte olvasni a Bibliát. Ekkor elromlott a mikrofon. Az ortodoxia ott jött elő élőben, hogy ő olvasta, olvasta a Bibliát, míg abból csak szótagok hallatszottak. Valahogy úgy, mint amikor elromlik a fényreklám és új értelmű szöveg keletkezik. Sutyorgás. A szöveg megy tovább. Mikrofon ide-oda, próbálgatás, "nem halljuk" -felkiáltások.

Aztán valahogy helyreáll a hang, ott áll a pulpituson -mint az ortodox liturgiában a diakónus - a mikrofon tartója. Aztán sok dolgom lévén - átmentem a missziói osztályra, mert az egyik műsor kazettáját kellett átmásolni valakinek. Senki. Vissza a nagyterembe. Útközben összefutok azzal a nőtestvérünkkel, akit éppen kerestem. "Sajnos nem érek rá most másolni, mert itt kell dolgoznom." - kávét főzni, meg némi elemózsiát tenni a zsinati atyák elébe - hangzott a válasz. Akkor vettem észre, hogy a ház összes női dolgozója ott sürög-forog, hogy jól tartsa a "fentieket".

Nálunk ez a teremtési rend. Ráadásul Andorka Eszter, evangélikus kolleganőnk halála állandóan a fejembe sajdít. Ő egy olyan lány volt, aki kilógott a sorból, de azért igyekezett mégis "bennmaradni". Nagyon sok dolgot letett az Asztalra, de egyháza valahogy mégsem értékelte annyira, hogy teret adjon neki. Ezért a saját lakásán fogadta ezeket a szerencsétleneket és éppen ebbe a partizánkodásba halt bele. Vajon meglátjuk-e meghaljuk - ezeket a kiáltásokat ?

Egyik olvasónk jelezte, hogy a református szóra rákattintva az Interneten elsőként az alábbi szöveggel találkozik, amelyben egy új református egyház alapítását tervezik. Ez a megdöbbentő új világ: Lejárt a régi, cseréld új egyházra ! - mondják azok, akik valami egészen mást értenek azon, hogy EGYHÁZ, mint pl. én.

Részletek : A REFORMÁTUS PRESBITERIÁNUS EGYHÁZ RÖVID TÖRTÉNETE

1990-ben Isten új helyzetet teremtett Magyarországon. Külföldi keresztyének évek óta imádkoztak a változásért. Ennek eredményeként, az Egyesült Államokbeli, Westminster Biblical Missions (továbbiakban WBM) még abban az évben küldött egy képviselőt, hogy a Magyarországi Református Egyház (továbbiakban MRE) lelkészeivel és vezetőivel kapcsolatot teremtsen. Az elképzelés egy új teológiai és missziói intézet létesítése volt, amely biblikus és református (vagyis kálvinista).

Több mint egy éves előkészület után, a Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézet (továbbiakban KGTMI) 1992 októberében kezdte működését Budapesten, 15 diákkal és 6 tanárral. A WBM törekvéseit több amerikai református gyülekezet támogatta.

Németh Géza református lp. 1992-ben, Budapesten, a Reménység Szigetén (volt orosz laktanya) ajánlott fel oktatási célra épületet, olyan szóbeli és írásbeli szerződés alapján, hogy a két intézmény (az ugyanott működő Erdélyi Gyülekezet és a KGTMI) szervezetileg és tevékenységében egymástól teljesen független. Az Intézet vezetői a MRE képviselőivel tárgyalásokat folytattak arról, hogy a KGTMI a Magyarországi Református Egyházba betagolódhasson.

A KGTMI-t működtetők a Magyarországi Református Egyházba való beépülést csak úgy tartották megvalósíthatónak, ha a KGTMI megőrizheti biblikus és református alapelveit. A tárgyalások eredményeként 1994. április 15-én egy Támogatási Nyilatkozat született.

1996 áprilisában a KGTMI hivatalosan is kérte a Tiszáninneni Református Egyházkerületbe való betagolódását. A kéréshez egy kézikönyvet is csatoltak, amely az iskola történetéről, céljáról, hitvallásáról, oktatási filozófiájáról, szervezetéről, valamint a tanárokra és diákokra vonatkozó szabályokról és a tantervről szólt. Az egyház liberális csoportja elzárta a KGTMI-nek az MRE-ba vezető útját.

A teológiai, iskolaszervezeti és egyházhatósági rendezetlenség miatt az MRETZS a Bojtor István nyugalmazott ref. lelkész által vezetett miskolci "Károlyi Gáspár Missziói és Teológiai Intézet" működését református egyházi, teológiai és nevelési szempontból nem fogadja el, annak semmilyen képesítését nem hitelesíti, s ezeknek megfelelő egyházi alkalmazást növendékeinek nem adhat.

Egy hamis vád alapján az MRE véglegesen kizárta a KGTMI-t és megtiltotta, hogy diákjai bármilyen szolgálatot is vállaljanak az MRE gyülekezeteiben. Az iskola diákjai, tanárai és a WBM szomorúan vették tudomásul a döntést, de hitükben és elhatározásukban egyáltalán nem lankadtak meg. Miért nem ismerte be az MRE vezetőségében és szervezetében döntő többségben tevékenykedő liberális csoport, hogy nincs szüksége ránk, és elutasítja teológiai nézeteinket ?

A válasz lényegesen egyszerű. A KGTMI kezdettől fogva a Szentírás és a reformáció történelmi álláspontját (amit eredetileg az MRE is elfogadott) képviselte, ok azonban már nem. Ennek ellenére számos belföldi és külföldi keresztyént megtéveszt az a tény, hogy az MRE jelenleg is arra hivatkozik, hogy ragaszkodik történelmi hitvallásaihoz - II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté -, de egyházi gyakorlata (lásd a püspöki rendszert, a teológiákon majdnem kizárólagosan tanított német magasfokú kritikát, a sákramentumok helytelen kiszolgálását, az ökumenikus rendezvényeket, a női lelkészséget, stb.) pontosan ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Az MRE ezáltal sikeresen eléri azt, hogy a külföldi konzervatív és biblikus református egyházak előtt reformátusnak és biblikusnak mutathatja be magát - és anyagi támogatást próbál kicsikarni tőlük -, de ugyanakkor intenzíven részt vesz az Egyházak Világtanácsának szinkretizmusában. A vallásoknak ez a fajta egybemosása, és a különböző pogány vallásokkal való közösségvállalás pedig kimeríti a bálványimádás fogalmát.

A KGTMI az MRETZS döntését követően egy új és valóban református egyház alapítását tűzte ki célul - amely hűséges az evangélium hirdetésében, a sákramentumok kiszolgálásában és az egyházfegyelemben. Ezen új cél létjogosultságát a Magyarországi Református Egyház hamis volta alapozza meg. Az új felekezet neve: Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház.

Az elmúlt néhány év különösen nehéz volt, mert nagy nyomás nehezedett a KGTMI tanáraira és diákjaira. Folyamatosan fennállt az a lehetőség, hogy mielőtt valaki a KGTMI-be jött volna tanulni, kizárhatták az egyházból. Néhányan elestek, eltávolodtak tőlünk. De a diákok és az alakuló új gyülekezetek most már függetlenek a hitetlenségtol és a kompromisszumtól, amely a Magyarországi Református Egyházban sajnos minden szinten megtalálható.

Nem örülünk ennek a konfliktusnak, de örülünk azt látva, hogy Isten Igéje megszabadult a liberális értelmezés bilincseitől és valóban Isten élő Igéjévé lett. Reménységet és bátorságot nyerünk, ahogyan figyeljük gyülekezeteink növekedését és az emberek érdeklődését a tiszta és hamisítatlan evangélium iránt.

"Légy hu mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját" (Jel 2:10).

Támogató: Westminster Biblical Missions, Inc.P.O.
Box 602 Carbondale, Pennsylvania 18407
Email:
wbminc@nccn.net

EDDIG A SZOMORÚ HÍR.
Számomra ilyenkor az a nagy kérdés: Mi reformátusok mivel tudnánk visszanyerni a szavunk hitelét? Amikor elmondunk egy-egy szót, aminek semmi lényeges tartalma nincsen, azzal mindig meghal valami, szétesik egy darab. Újra végig kellene a legbensőnkig gondolnunk, mit jelent számunkra az a szó, hogy Biblia, hogy református, hogy egyház. Mert úgy érzem - a legtöbb ember számára ezek egyre esetlegesebb tartalmak . Hiszek abban, hogy van egység. Létezik olyan lényegi, lelki erő, ami bennünket összetart, lelkesíti ezeket a szavakat.

Reformátusok félórája - 2003. február 26. /Kossuth Rádió/
Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm a hallgatókat!

Amikor elmúlt műsorunkban a kommunizmus áldozatairól szóltunk, eszembe sem jutott, hogy ma is születnek mártírok. Jellemző ránk, hogy a mellettünk történő eseményekre kevésbé figyelünk, mint az így-úgy felnagyított történelemre. Körülbelül 8 éve történt, hogy a törökbálinti plébánost megölték a koldusok, akiknek kenyeret adott. Akkor tele volt vele a sajtó, mára napirendre tértünk fölötte. Pedig ma, hála Istennek terrortól nem kell tartanunk, de egy-egy őrült ember rettegésben tud tartani minket. Nem is gondolunk arra, hogy az elmezavar mennyire valós veszélye korunknak.

A mi időnk mintha megteremte volna ezeket az embereket, akik valamiféle időzített bombaként járnak közöttünk, és szedik áldozataikat Egy ilyen áldozat lett az egyik evangélikus lelkész társunk. Egy drogos fiatalember, akin segíteni akart megfojtotta. A szörnyűség előtti délutánon magam is hivatalos voltam arra a megbeszélésre, amikor éppen a nők elleni erőszakról volt szó. A keresztyén teológusnők ökumenikus találkozója volt.

Senki nem gondolta, hogy rettenetes valóság lesz minden elhangzott szó. Az ember ilyenkor csak dermedten néz maga elé, és nem hagyják el a kérdések: vajon ki szülhette azt a fiatalembert, aki betette utána egy intézetbe? Ki lehetett az apja, melyik intézetben élte le ifjúságát, mi történhetett ott, ki volt az a nevelő, aki nem figyelt rá, hogy drogos lett? Ki adta neki az első adagot? Ki árusította, ki fizette? Honnan lopott hosszú évek alatt, mit csinált a rendőrség? Melyik az a társadalom, amelyik ilyen járkáló, időzített bombákat nevel magának? Ezek azért óriási kérdések, mert egy-egy ilyen lelkész- vagy papgyilkossággal bennünk is megölnek valamit. Ilyenkor ellankad a segítő kéz, ilyenkor az ember úgy gondolja, talán nem érdemes. Időbe telik, mire az emberben felocsúdik a Krisztustól kapott szeretet. Mai műsorunkban ezekre a kérdésekre keresünk választ.

Megkérdeztem dr. Kálmán Attilát, a pápai Református Gimnázium igazgatóját, mennyiben tudja egyházunk megvédeni lelkészeit egy ilyen tragédiától ? De előtte hadd szólaljon meg most egy evangélikus kolléganőnk az említett ökumenikus lelkésznők körének egyik oszlopos tagja, aki utoljára találkozott vele azon a szombaton. Varga Gyöngyit hallják:

Varga Gyöngyi: - Aznap délelőtt egy előadást hallgattunk meg, a Magyar Teológusnők Ökumenikus Egyesületének szervezésében a nők elleni erőszakról, amit Andorka Esztus szervezett nekünk. Nagyon kedves előadónőnk volt, aki NANE, nők a nőkért egyesületből ismerős volt a számunkra. Nagyon megdöbbentő dolgokat mondott a hölgy, hogyan is lehetne segíteni azon a nagyon akut problémán, hogy a nők számára hátteret biztosítsanak a szolidaritás, az egymás segítése jegyében, hogy ne kerüljön sorra az ő testi-lelki, szellemi megnyomorításuk.

Akkor elhatároztuk, aznap délelőtt, hogy szeretnénk ebben a kérdésben is egy kicsit konkrétabban előrelépni. Nagy terveink születtek hirtelen. Amennyire lehet segítünk egymásnak, odaállunk a másik mellé. A döbbenetes az, hogy ennek a délelőtti előadásnak nagyon nagy aktualitása volt, és nem tudunk még erről a kérdésről igazából szabatosan, higgadtan beszélni, mert annyira mélyen él még bennünk. Aznap találkoztunk utoljára Andorka Eszterrel, a társunkkal, azzal a lelkésznővel, aki az egész kis körünknek az egyik motorja volt. Ő nagyon komolyan bekapcsolódott a mozgássérültek és a nevelőotthonos fiataloknak a támogatásába.

Fekete Ágnes: - Egy olyan ember volt, akinek mindig nyitva volt a szíve, az ajtaja?

Varga Gyöngyi: - Képzelj el egy olyan leányt, akinek csillog a szeme és felforrósodik a levegő körülötte, hogyha belép valahová. Nem bírtuk sokszor követni, mert annyira más síkon mozgott, annyira intenzíven élt. Két végén meggyújtott gyertya volt. Pályázott, állandóan papírkötegekkel járkált a teológián is és csak messziről figyeltük, hogy mi mindent mozgat meg ezekért az emberekért.

Fekete Ágnes: - Neki ez is volt az állása, tehát az egyház valamiképpen ezt a missziót finanszírozta?

Varga Gyöngyi: - Úgy tudom, hogy nem, ezt ő teljesen önszántából és a saját lelkesedéséből végezte. Nagyon nagyon jól csinálta, és elterjedt a híre. Esztus volt maga a karitatív lény, talán nem túlzás azt állítani, hogy szinte ő volt az egyetlen olyan ember, aki a sérültekkel, a társadalom perifériáján élőkkel ennyire megtalálta a hangot és az egész életét erre adta. Volt olyan, mesélte nekem, hogy 10-12 cigánygyereket állomásoztatott a lakásán, 3 héten keresztül a 30 valahány négyzetméteren próbálta őket segíteni, szeretettel mint egy tyúkanyó a csibéit. Túlzottan naív volt sokszor, úgy gondolom, de ez az ő lényéből fakadt, és ezt szerintem csak így tudta elképzelni.

Persze mostanában naponta feltesszük ezt a kérdést, hogy "miért nem volt egy kicsit óvatosabb, miért nyitotta rögtön az ajtót annak a fiúnak, aki felkereste vasárnap reggel 7 órakor, hogy pénzt kérjen tőle? Miért volt mindjárt olyan udvarias, olyan lelkes és miért invitálta mindjárt a lakásába ?" Nagy valószínűség szerint ő nem a segítőt látta benne, aki lelki támasza lehet, hanem talán egy pénzes zsákot, valakit, aki kisegíti őt bajából. És a kábítószer befolyásoltsága alatt igazából nem is tudott uralkodni magán, a tettének a következményére csak később döbbent rá már. Arról gondolkodtam, mostanában ezekben a napokban, hogy mennyire egyedül tudnak maradni emberek.

Ez a helyzet illik egy kicsit az egész egyházi berendezkedésünkre is. Úgy érzem nagyon sokan egyedül vannak, akik próbálnak a maguk helyén valamit tenni. Tényleg magukra hagyatottak ezek a "nagy balekok", ezek a nagy egyházi munkások, akik mindenféle fizetség, vállveregetés, egy elismerő mosoly nélkül is elvégzik ezeket a munkájukat. Talán most ez is nagy lecke a számunkra, hogy ne menjünk el egymás mellett ezután. Azt elmondhatjuk mi is ennek a kis körünknek a nevében, hogy megpróbáljuk folytatni, amit ő tett és érte, helyette is erre az útra lépünk. Először úgy, hogy saját házunk táján nézzünk körül, és odafigyelünk, hogy ne maradjanak a környezetünkben egyedül az emberek.

Fekete Ágnes: - Valahol nagyon jézusi ez az egész történet....

Varga Gyöngyi: - Igen, ez tényleg valami olyan, ami önmagában prédikál. Bármennyire is brutális és szörnyű, megdöbbentő, de átsüt rajta a lényeg. Számomra még emlékként megjelenő arca is nagy mosolygás. Ahogy az egész élete tündökölt és csillogott. Mert valami belső tűz, belső elkötelezettség sugárzott belőle, és talán így lehet ő egy példa, egy felkiáltójel mindannyiunk számára.

Dr. Kálmán Attila: - Meggyőződésem az, hogy ez embert csak belülről lehet formálni, minden más csak ideig óráig tart, és csak látszateredmény. Megelőzni kellene a dolgokat. Itt óriási felelőssége van nemcsak a családnak, az iskolának és az egyháznak is és a törvénykezésnek is. Mert van akinek a hite a megőrzője, van akinek az erkölcse, van akinek a családi élete, van akinek a harmonikus testi-szellemi fejlődése, van akit viszont el kell rettenteni.

Igen is, aki droghoz nyúl, vagy főleg drogot terjeszt, vagy drogot állít elő, vagy drogot ad fiataloknak, márpedig az egész világon gyerekek terjesztik a drogot, mert azok még nem tudják, hogy miről van szó, annak óriási felelőssége van. Ezért nagyon-nagyon fel vagyok háborodva azon, hogy a Magyar Parlament elfogadta ezt az ún. liberálisabb drogtörvényt. Enyhébb drogokat is használnak, a dohányzás is tulajdonképpen az, az alkohol is az. Mindegyik rombolólag hat az emberre.

Sokan azt mondják, hogy milyen rossz a mai fiatalságnak, hogy nincsenek példaképei. Sokkal rosszabb a helyzet, mi vagyunk a példaképeik. Ha mi nem tudunk drog nélkül, dohányzás nélkül, alkohol nélkül, válás nélkül, szeretetlenség nélkül élni, akkor ne csodálkozzunk, hogy a gyermekeink, unokáink is ilyenek lesznek. Nálunk a Pápai Református Gimnáziumban szeretném azt mondani, hogy nem fordul elő a drog.

Aláíratunk minden gyerekkel, aki hozzánk jön, hogy tudomásul vesszük, amennyiben droghoz nyúl, vagy drogot kínál valakinek, vagy verekszik, vagy lop, tehát a közösségnek a bizalmára érdemtelenné válik, akkor neki onnan el kell távozni. Van akit ezt tart távol, van akit azt tart távol, hogy imádkozunk érte, vele. Van akit az tart távol, hogy van lelki gondozói lehetőség, ahol őszintén elmondhatja a dolgait. De erre nincs kaptafa, és egy jó iskolában, egy jó gyülekezetben mindenki talál magának olyan lelki gondozót, vagy olyan tanárt, aki előtt őszinte lehet. De a legelső ilyen helyszínnek a családnak kell lenni. Az a megdöbbentő, hogy a legtöbb szülő megveszi pénzen az idejét, odalöki a gyermekét a televízió elé, és nem tudja, hogy milyen közösségben nő fel.

Fekete Ágnes: - Az egyház vezetésében volt Közelítsük meg ezt a kérdést a lelkész oldaláról. Tehát mennyire védtelen, az a lelkész, aki segíteni akar, az a lelkész, aki éppen ezek mellé az emberek mellé odaáll, mert sokszor tényleg senki nincs mögötte.

Dr. Kálmán Attila: - Itt van Andorka Eszter esete is. Borzasztó, hogy a bizalomért ilyen szeretetlenséggel és ilyen gyűlölettel válaszolnak. Tudniillik, aki drogot szed, nem tudja kontrollálni a magatartását. Egy hitben élő embernek nyitottnak kell lenni, és segíteni kell mindenkin. Úgy hogy nagyon nehéz megmondani azt, hogy mikor és mit szabad. De egy magányos embernek, nem szabad beengedni a lakásába, ezek után még kevésbé.

Fekete Ágnes: - Az egyháznak oda kell állni az emberek mellé. Nem volt kontrollja...

Dr. Kálmán Attila: - Látja, ez a baj. Ha valami baj van, akkor az a baj, hogy ő ezt egyedül csinálta. Megszoktuk évtizedeken keresztül, hogy partizánok vagyunk, hogy magunkra vagyunk hagyva, bizalmatlanok vagyunk egymással. Egyedül nem szabad, íme a bizonyíték, hogy nem szabad.

Fekete Ágnes: - Ehhez valami bizalmi hálónak is születnie kell, hogy ez emberek érezzék azt, hogy nem jó egyedül.

Dr. Kálmán Attila: - Ehhez azt kellett volna tenni, hogy lezárni végre a múltat, őszintén bűnbánatot tenni azoknak az embereknek, akiknek valami takargatni valójuk van, és ha őszintén föltárják a dolgaikat, és őszintén megbánják, akkor megbocsátani. Egyébként valóban Andorka Eszter korunknak a mártírja, de a kor szégyene, ha mártírjai vannak. Én is szégyellem, hogy olyan országban élek, ahol ez előfordulhat, és olyan egyházban élek, ahol nem tudjuk kellőképpen megvédeni a lelkészeket.

Dr. Kálmán Attilát, a pápai Református Gimnázium igazgatóját hallották. Az iskolák, a nevelés fontossága már-már közhellyé váló fogalom. Gondolkodjunk el azon, vajon mit tehetnénk azért, hogy lelkiismeretesebb legyen a nevelők társadalma.

Hallgassuk meg dr. Nagy Istvánt, a nagykőrösi Tanítóképző Főiskola igazgatóját, aki szeretné, ha minél több egyházi oktatásban részesülő tanító kerülne ki a főiskolákról.

Dr. Nagy István: - Úgy tűnik, hogy az elmúlt 10 év alatt harmadával csökkent a jelentkezőknek a száma.

Fekete Ágnes: - Ez országos folyamat, gondolom?

Dr. Nagy István: - Az állami tanítóképzőket is ugyanígy érinti. Jó lenne, ha megállna ez a folyamat, mert a tanítókra azért szükség van. Mi egy egyházi iskola vagyunk, ennek óriási előnyei vannak, hiszen családias légkör van, hiszen minden tanár ismer minden diákot és ez fordítva is igaz. Nem egy szám egy diák, mint egy hatalmas létszámú főiskolán.

Fekete Ágnes: - Manapság nagyon kevesen választják a tanítói pályát, hiszen nem ilyen korban élünk, nem kifizetődő, a gyerekeket nagyon nehéz nevelni... Mit tud egy ilyen szituációban egy egyházi iskola nyújtani ?

Dr. Nagy István: - Tényleg, komolyan próbáljuk venni azt, hogy ez egyházi iskola, nemcsak a nevében. Nálunk a nappali tagozaton mindenkinek van egy egyházi szakja is. Az erkölcsi tartalom meg sok más egyéb mellett az sokkal gazdagabban megjelenik. A diákok nagyon lelkesek, néha roskadoznak, hogy túl sok a tanulni valójuk. Én meg azt szoktam erre mondani, hogy azért diákok, hogy tanuljanak. El fog indulni szeptembertől a creditrendszer, ez valószínűleg az órák csökkenését fogja jelenteni. Talán az egyéni munkának nagyobb lesz a súlya.

Fekete Ágnes: - Lesznek Művészeti Napok az idén?

Dr. Nagy István: - Ez április utolsó három napja. Ilyenkor hívunk meg neves művészeket, előadókat és a diákok maguk is hangversenyt adnak verseikből előadnak, rajzaikból, kiállítást szerveznek. Ezek most már évek óta jól működnek.

Hallgassák meg további híreinket ! A soproni Kálvin Körben (Sopron, Deák tér 2.) március 3-án, hétfőn 18 órakor Topolánszky Ákos református lelkész, kábítószerügyi helyettes államtitkár: "A drog mint provokáció. Veszélyek és esélyek a kábítószer-fogyasztásban" címmel tart előadást.

Csete Örs fotóművész: "56-os arcok és sorsok" címmel nyitja meg saját kiállítását a pápai Református Gimnázium dísztermében, március 4-én, kedden 17 órakor, ahol a kommunizmus áldozataira emlékeznek.

A Baar-Madas Református Általános Iskola Cérnahang kórusa, a Baar-Madas Vegyeskar és a Sartétium Hungaricum Kórus jótékonysági hangversenyt ad március 8-án, 18 órakor a Budapest, Kálvin téri Református Templomban. Közreműködik: Pálúr János orgonaművész.

Máthé János emlékére koncertet rendeznek március 2-án, vasárnap délután 4 órakor a rákospalotai Református Újvárosi Templomban.

Most hallgassák meg Cseri Kálmán prédikációját, Kain és Ábel történetéről.
Isten igéjét Mózes 1. könyve 4. részéből olvasom, a 8-12-ig terjedő verseit.

"Egyszer ezt mondta Kain a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére Ábelra és meggyilkolta.

Akkor az Úr ezt kérdezte Káintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom. Talán őrzője vagyok a testvéremnek? De az úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a Földről! Most azért légy átkozott! Kitaszítva arról a Földről, ami megnyitotta száját, hogy befogadja testvéred kiontott vérét a kezedből. Ha a földet műveled nem adja többé neked termő erejét. Bujdosó leszel és kóborló a Földön."

Az első házaspár elszakadt Istentől, a gyerekeik már elszakadtak egymástól is. A szülők elengedték Isten kezét, gyermekeik pedig már kezet emeltek egymásra. Ádámnak fölöslegessé vált Isten, Káinnak pedig már útjában van testvére is és el is teszi láb alól rövid úton. A vallási bűnesetet így követte nyomon a szociális bűneset.

A hitbeli megzavarodásnak mindig erkölcsi romlás a folytatása. Ezért van az, hogy mindnyájan vetélytársként nézünk egymásra. És sokszor egymáshoz legközelebb álló emberek is mint ellenségre tekintenek a másikra, pl. egy válóperi tárgyaláson, vagy egy örökösödési vitában.

Akkor ott elkezdődött ez a folyamat, és rettenetes következményekkel tart azóta is, a mindennapi per-patvarokon kezdve, a harcterek háborúin keresztül, inkvizíciók és pogromok során, vérrel és könnyel írja a maga szörnyű történetét. És nem tudjuk megállítani. Ott az egyik megsértődött a másikra, irigy lett, féltékeny lett, megharagudott rá, és egy óvatlan pillanatban agyonütötte.

Megölte a testvérét, az egyetlen testvérét. Aztán hamar eltüntette a nyomokat, napirendre tért az egész esemény fölött. Senki nem látta, soha nem fog kiderülni. Mert ugyebár bűn az, ami kiderül. Itt pedig eszerint szó sincs bűnről. Csakhogy valaki mégis látta, és szóvá is teszi. És Isten kérdőre vonja Káint. Csak úgy záporoznak Isten kérdései.

Azt kérdezi először: "Miért gerjedtél haragra?"

És ezzel Isten arra figyelmezteti Káint, és arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy a gyilkosság sokkal előbb kezdődik, minthogy agyonütjük egymást, és a gyökerei sokkal mélyebben vannak, minthogy az látható lenne. Testvérek, legyünk őszinték! Én nem tudom hányan lehetnek közöttünk, akiknek a fején még soha nem futott át egy ilyen gondolat, hogyha a másik nem lenne, én könnyebben érnék célt. Ha meghalna az idős beteg, könnyebb lenne a családnak, aztán beleborzadunk a gondolatba: Áh, nem dehogyis nem akarjuk mi, de átfutott a gondolat rajtunk.

Tehát van valami a szívünkben. Ha egy autó elütné azt a másik srácot, enyém lenne a kislány szíve. Ha megütné a guta ezt az örökké kellemetlenkedő szomszédot, végre nyugalom lenne a házban. Agyonütni nem merjük, bár úgy lehetne csak elhallgattatni, de ha bekövetkezne, milyen jó lenne!

Ott van a szívünk mélyén ez. Hogyha a másik meghalna, megoldódna valami megoldhatatlan, kellemetlen kényelmetlen helyzet. És az, hogy ez a gondolat megszülethet a fejünkben, azt jelenti, hogy azt a másikat a szívünkben már megöltük. Ő többé már nem testvérem, akinek őrzője vagyok, hanem arra várok, hogy minél előbb vége lenne neki. A haragnak az a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb gyűlöletté válik.

A gyűlölet lényegét pedig megértjük akkor, ha ezt a szót szótagolva mondjuk Először "gyűlni" szokott, azután "öl" minket, mérgezi azt, aki gyűlöletet, haragot hordoz magában, utána egy óvatlan pillanatban "ölet". Lehet hogy valaki hosszú ideig jól beilleszkedik a közösségbe, annak hasznos tagja, a gyűlölködésnek, gyilkosságra való hajlamnak az árnyéka sem látszik rajta.

Egyszer csak előtör ez a benne lévő keserűség, harag vagy akármi ilyen sötét dolog, és sor kerülhet ilyesmire, mint amilyet ez a köztiszteletben álló testvérünk abban a dunántúli faluban a közelmúltban csinált. Mindenki csak jót mond róla, egyszer csak kiirtja a családját Mondok egy mai példát. Adva van egy család: szülők, és két tizenéves fiú. Azt mondja az idősebbik: "Én a tesómat minden nap megverem, ha kell, ha nem. Laposra kalapálom, tudja miért: mert hülye, egy rongy, nulla, sőt két nulla! - mondja röhögve.

Annyira fél már tőlem, hogy bezárkózik a szobájába. A múltkor is ezt tette, de én odaálltam, mindenfélét ígértem neki az ajtó előtt, akkor kinyitotta, elkaptam és megvertem. Mostanában kétszer verem meg naponta.

Éjszakánként bevizel. Egyszer csak úgy, egyszer meg azért a tócsáért, amit csinált az ágyban." A szívem szorult össze, amikor ezt hallottam. Adva van egy 10 éves kisgyerek, aki retteg együtt maradni az édes testvérével. Most túlzásba esek, ha azt mondom, hogy üti azt, akivel esténként esetleg együtt imádkozhatnának, netán a szülőkkel együtt!? Csak hát ott nem imádság hangzik, hanem kiderül, hogy ezt a nagyobbikat az apja is ugyanúgy, csakúgy időnként elagyabugyálja. Sőt, a gyerekek szeme láttára egyszer-egyszer az anyjukat is megverte. Azon kívül ez a fiú minden nap

megnéz egy jó "bunyós" filmet, ahogy ő fogalmaz. Minden nap méreggel etetik és csodálkoznak, hogy mérges lesz, ha kell, ha nem. Nem tud, nem is akar uralkodni magán. Ide jutottunk! Itt nem folyik vér, itt mindenki életben marad. Kifelé akár még mintacsaládnak is tűnhetnek. De azt hiszem nem kell bizonygatni, amit ez a srác csinál, ugyanolyan gyilkosság, mint amilyet Kain követett el Ábel ellen. Ez lélek-gyilkosság.

A másik kérdése az volt, hogy: hol van Ábel a Te testvéred ? Milyen szemtelen és cinikus a válasz: Nem tudom! Talán őrzője vagyok a testvéremnek, hol van a Te testvéred? Ha Isten ma ezt tőlünk kérdezi, mit mondunk rá? Ismerjük el, azokat a sebeit, amiket mi ütöttünk rajta. Fáj-e nekünk az, ha ártottunk neki? Megteszünk-e mindent a gyógyulásért ?

Ez a mai Ige az emberi kapcsolatok rendbetételére bátorít.

A harmadik kérdés így hangzik: Mit tettél? - Olyan büszkén mondjuk sokszor, hogy "én tudom mit csinálok"! Néha még ki is kérik emberek maguknak, ha valaki próbál tanácsot adni, vagy csak óvatosan megkérdezni: "Te, jó lesz ez így?" Akkor nem kellett volna Jézusnak a kereszten haldokolva is azért imádkoznia: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek !"

A szívem szorul össze sokszor, amikor szemmel látható, hogy nem tudják, hogy mit cselekszenek. Verekednek, és nem tudják, hogy ez a gyilkolásnak egy formája. Gúnyolják egymást és rágalmazzák egymást, és nem tudják, hogy mit cselekszenek. Pletykálkodnak és nem tudják, hogy méreg van a nyelvük alatt. Gyerekeket szülnek és gyerekeket ölnek, és nagyon sokszor nem tudják, hogy mit cselekszenek.

Gyereket kényeztetnek és éheztetnek, és nem tudják, hogy mit cselekszenek! Kihagyják Istent az életükből, és nem tudják mitől fosztják meg magukat és a gyermekeiket. Úgy ahogy Jézus mondja a Noé napjairól: "Az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek és nem vettek észre semmit !"

És akkor eljött az özönvíz! Mert ha mi elfelejtettük is az Ábeljeinket és valamennyire megnyugtattuk is évek, évtizedek alatt a lelkiismeretünket, az Ábelek kiontott vére az égre kiált. Hány meggyötört, megkínzott, megölt kisgyermek, felnőtt és öreg néma sikolya kiált az égre, egészen odáig, hogy napjainkban is tízezrével ölik meg a keresztyéneket csak ezért, mert Jézus Krisztust megváltójuknak vallják. És Isten ezt a kiáltást hallja!

Akkor is, ha a mi fülünk ezt már megszokta, akkor is ha bedugjuk a fülünket, akkor is ha próbáljuk túlharsogni, sokféle módon, ez a kiáltás hangzik és a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy Isten igazságos. Van-e bocsánat a gyilkosoknak ? Ezt kérdezte tőlem egyszer egy szép szál, daliás fiatalember, akivel miután megbeszéltük az édesanyja temetését, még sokáig ott ült a széken hallgatva.

Egyszerre csak el kezdte rázni a zokogás, amikor levegőhöz jutott egy idő után, rám nézett és azt mondta: - Lelkész Úr, én öltem meg az anyámat. Mert ha csak egyszer is meglátogattam volna a betegségében, ha egyszer elvittem volna megmutatni az unokáit, ha egyszer egy szál virágot letettem volna a paplanjára, még most is élne! Megölte a bánat, én vagyok a gyilkosa!

A Biblia azt mondja, hogy egyszer valakit szintén ártatlanul megöltek. Ő volt az egyetlen ezen a földön, aki semmi bűnt nem követett el, sem Isten, sem emberek ellen! És az ő vére is kifolyt a földre, először a homlokáról kezdett folyni, amikor ilyen több centis tüskékből font koszorút rányomtak katonák röhögve a fejére, aztán az egész teste vérzett, mert korbáccsal a meztelen felső testét végigverték, és a szíjak végében állatfogak voltak kötve, azok valósággal lenyúzták az áldozatokról nemcsak a bőrt, a húst is.

Aztán ezzel a csupa seb háttal fölfeszítették a keresztre. Amikor már meghalt, az egyik római katona az előírások szerint, még dárdával ott a szíve tájékán beszúrt, és olvassuk a leírásból, hogy vizenyő és alvadt vér jött ki onnan a frissen beállt halál jeleként. Az ő vére is az égre kiált.

Csak hogy az ő vére, nem ítéletért kiált, hanem kegyelemért. Váltságdíj volt, ezzel fizette ki az árat, amivel minket kiszabadíthatott. Abból a rabságból, amibe belekerültünk, amikor Istent elhagytuk. És aki ezt hiszi, az szabad. Éppen ezért bizonyos lehetek abban, hogy az ő vérének a kiáltása hangosabb mint az Ábel vérének. Ámen.

Elköszön a szerkesztő, Fekete Ágnes. Aki műsorunkat nyomtatott formában szeretné megkapni, írjon számítógépes címünkre:
reformátusok@levele.hu, kazettán is elküldjük postai úton az adást, ha írnak címünkre: 1146 Budapest, Abonyi u. 21.
Most egy órán át várjuk telefonhívásaikat, a 333-1118-as budapesti számon.

Áldás, békesség! (Orgonaszó). Bemondó: "Tebenned bíztunk, eleinktől fogva!" a református egyház félóráját hallották hallgatóink. (orgonaszó). Vége.

Filmkritika
Ámen?

Krisztusi feszületből náci horogkereszt - hirdetik a fővárosi hirdetőoszlopok a görög Costa-Gavras filmjét, közepén az öles betűs címmel: Ámen. A mű szerint a második világháború poklában egy SS-tiszt és egy jezsuita pap folytat magányos harcot a halálra szánt zsidók megmentéséért, ám küzdelmüket gátolja a náci vezérkar ébersége és különösen a XII. Pius vezette katolikus egyház nemtörődömsége és tétlensége, így két főhősünk a kudarcok és csalódások hatására, lelkiismeretétől hajtva a halálba menekül. A koncepció világos: a pápa és az egyház "bűnrészes" a háborús borzalmakban a deportálások nyílt elítélésének elmaradása miatt, s már-már a nácikkal való cinkos összekacsintás vádja is megfogalmazódik akkor, amikor a film végén - mintegy a nézők felé tett utolsó rendezői üzenetként - felszabadultan lapogatja egymás hátát a nemzetközi törvényszék ítélete elől menekülő háborús bűnös náci katonatiszt és a számára menedéket és külföldi országba "egérutat" biztosító olasz püspök. Összenő, ami összetartozik! Ámen. - sugallja az alkotás. Ámen ?

Érdemes a filmbeli témát a történelmi tények tükrében megvizsgálni, annál is inkább, mert az elmúlt időszakban szinte rendszeresen ismételgetett toposszá vált a második világháború pápájának, XII. Piusnak elítélése és bírálata a magát mértékadónak és függetlennek tartó értelmiség körében. Mindenekelőtt nem árt leszögezni, hogy a film az 1960-as évek elején bemutatott "A helytartó" c. dráma alapján készült, mely XII. Piust és a Vatikánt azzal vádolja, hogy - bár tudott a zsidók deportálásáról - nem emelte fel nyilvánosan a szavát a rémtettek ellen, s ennek okaként a pápa németbarátságát, sőt az Egyház antiszemita hagyományát jelöli meg, nota bene azt sugallja, hogy az áldozatok millióinak vére az egyházfő lelkén szárad. A mű és ezen állítások szerzője az a Rolf Hochhuth, aki korábban a náci SS tagjai közé tartozott...

A drámán keresztül közvetített vádak termékeny talajra hullottak, a nemzetközi sajtóban sorra jelentek meg a XII. Piust bíráló írások és olyan lejáratókampány vette kezdetét, amely a mai napig tart. Ideje tehát, hogy számot vessünk a tényekkel: XII. Pius már bíborosként náciellenes volt: 1935-ös lourdes-i beszédében a nácikat "szerencsétlen plagizátornak" nevezte, akiket "elragadott a faj- és vérkultusz babonája", majd a Vatikánban tevékenyen részt vett annak az 1937-es pápai enciklikának (Mit brennender Sorge) kidolgozásában, mely Hitler rendszerét világosan és egyértelműen elítélte, kinyilvánítva, hogy "Aki a fajt, a népet, vagy az államot, vagy az államformát, az államhatalom hordozóit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit kiemeli földi értéksorrendjükből s mindennek, még a vallási értékeknek is legfőbb zsinórmértékévé teszi, s bálványimádóan isteníti, az felforgatja és meghamisítja a dolgoknak Istentől alkotott és megszabott rendjét." Az 1939-ben pápává választott XII. Piust többször érte az a - filmben is gyakran megfogalmazott - vád, hogy miért nem emelte fel szavát nyilvánosan a zsidó deportálások ellen.

Talán éppen azért, mert érezte azt az óriási felelősséget, mely az áldozatok érdekében ebben a helyzetben ránehezedett. Ha nyíltan fellép, véglegesen megpecsételődött volna a nácik által elhurcoltak sorsa, mint ahogy ez Hollandia 1940-es német lerohanásakor megtörtént, amikor a helyi püspöki kar erélyes tiltakozása miatt a megszállók bosszúból sokkal több embert hurcoltak haláltáborokba, mint amennyit eredetileg terveztek. A pápa így a kockázattal járó nyilvános fellépés helyett a földalatti tevékenységet és a konkrét segítséggel járó titkos, egész Európára kiterjedő mentőakciók szervezését választotta, így közvetve és közvetlenül 860 ezer zsidó életét mentette meg, s ezt a zsidó Jad Vashem Intézet feljegyzései is megerősítik. Erőfeszítései ellenére XII. Piust nyomasztotta a kényszerű hallgatás: "Gyakran aggasztóan nehéz eldönteni, vajon a helyzet visszafogottságot és bölcs hallgatást követel-e, vagy inkább tiszta beszédet és erős cselekvést.

Mindez sokkal keserűbben kínoz bennünket, mint azok a fenyegetések, amelyek békénkre és biztonságunkra nyomasztóan nehezednek házunkban." - írta 1944. március 3-án Frings kölni bíboros-érseknek. A pápa határozott életmentő tevékenységével kivívta a náci Németország haragját és gyűlöletét ("zsidó háborús bűnösök szócsövének" tekintették), ám a háború után több ezer megmenekült zsidó szeretete áradt felé. 1955-ben tizennégy országból származó izraeli zenész Paul Kletzki vezénylésével a pápa jelenlétében előadta Beethoven VII. szimfóniájának második tételét "elismerésük és hálájuk jeléül Őszentségének azért a nagyszabású humanitárius tettért, amelyet a második világháború alatt nagyszámú zsidó megmentése érdekében hajtott végre."

XII. Pius tevékenységének hatására Israel Zolli római főrabbi tért át a katolikus hitre, Halevi Herzog, Izrael főrabbija 1956-ban áldását küldte a pápának a zsidóság érdekében végzett cselekedeteiért, Golda Meir izraeli miniszterelnök "a béke nagy védelmezőjének" nevezte, olyan személynek, aki "felemelte szavát, hogy elítélje az üldözőket, és együtt érezzen az áldozatokkal", David Dilan New York rabbija "nem zsidók közt igaznak" nevezte. A zsidóság kiállt XII. Pius mellett, így Hochhuth drámáját olyannyira sértőnek találta, hogy 1963-ban a Habima (az izraeli nemzeti színház) levette műsoráról. Érdemes megjegyezni, hogy ezzel szinte egyidőben hazánkban kezdte játszani a darabot a Thália Színház egyértelműen a katolikus egyház lejáratása céljából. Az embernek az az érzése, hogy most is ugyanez lehet a cél: egy a történelmi tények elferdítésére és prekoncepcióra épülő film elkészítése, mely kétségkívül látványos elemekkel és gazdag művészi megoldások alkalmazásával tör jogtalanul pálcát és mond sommás ítéletet XII. Pius és a katolikus egyház felett, tág teret adva olyan - a két szélsőséges ideológia és a mai liberális közgondolkodás által előszeretettel propagált - rossz és alapvetően hamis képzeteknek, amelyek az egyházat mint pocakos, fafejű, fényűző és érzéketlen papok gyülekezetének állítják be, élén a pápával, aki a római zsidók deportálása idején papagájaival foglalatoskodik télikertjében...

Tűzzel játszik az, aki a tények meghamisításával és a valóság hamis színben való ábrázolásával tudatosan hangulatot kelt és gyűlöletet szít egy adott közösség ellen. Ez a film mondanivalójának lényegével, a nácizmus és kereszténység torz, morálisan és történetileg teljességgel elfogadhatatlan összemosásával mintha provokatívan erre tenne kísérletet. Így számunkra nem maradhat más feladat, mint - az Egyház múltbéli vétkeinek és mulasztásainak ismeretében - alázatos határozottsággal és következetességgel álljunk ki azon krisztusi értékek mellett, amelyek XII. Pius pápát és munkatársait is áthatották a világégés poklában az üldözöttek megmentése érdekében.

Grósz András

(A szerző római katolikus vallású, de tárgyában mindannyiunkat érintő kérdésről beszél.
A történetbe református szereplők behelyettesíthetők. Fekete Ágnes - szerkesztő)